Hozzánk is érkezett a napokban egy “Nyílt levél”. Egy fiatal feleség és anya írta, aki noha nap mint nap együtt tölti az estéit férjével, mégis magányos és képtelen átadni párjának, mit is érez valójában. Kiírta magából. Kívánom nekik tiszta szívből, hogy beszéljék meg és ha elakadtak, nem találják a közös hangot, merjenek szakemberhez fordulni!
Úgy félek, hogy kapcsolatunk nem olyan, mint amilyennek megálmodtuk… amikor sétáltunk Prágában a parkban, őrülten szerelmesen, volt egy álmunk, hogy milyenek leszünk… eszembe jutott az a hideg téli este is. Sötét volt és szakadó hóesés. Egy buliba mentem éppen, amikor felhívtál és még a fülemben cseng, ahogyan mondtad:
A miénk, egy éteri szerelem, egy kristály tiszta valami, amit nagyon féltesz.
Mitől? – kérdeztem
Attól, hogy beporosodik és megfakul. – válaszoltad
Akkor ígéretet tettél, hogy óvni és védeni fogod szerelmünk tisztaságát. Egyben voltunk! A szívünk, a lelkünk, nemcsak, hogy összeért, hanem egy volt! Figyeltünk egymásra. Igen! Egymásra! Nem arra, hogy mit mond a másik, nem arra, hogy mi történt velem vagy veled aznap, hanem egymás lényére figyeltünk. A szavak mögé láttunk. Láttuk egymást. Fontos volt. Jó volt.
De kedves, ez a része elment, nem óvtuk és nem őriztük, akárhogy is szépítjük és nekem borzasztóan hiányzik. Elmondhatatlanul hiányzik az a fajta figyelem, ami férfi és nő között megfagyasztja az időt, az a fajta figyelem, ami bekúszik a bőröm alá és elér a sejtjeimig, végül pedig feloldódom benne teljesen!
És annyira hiányzik az az intimitás, ami alatt nem csak a testi érintkezést értem. Arra gondolok, amikor a másik előtt nem csupán meztelen testtel, hanem meztelen szívvel és meztelen lélekkel mersz létezni, hogy meg merjem és meg merd mutatni a törékenységünket egymásnak, hogy ki merjek mondani mindent, a nélkül, hogy attól kelljen tartanom akár egy pillanatra is, hogy most majd mit szól a másik, hogy annyira ismerjelek és ismerj te engem, hogy apró rezdülésből észrevegyük, ha valami baj van és aztán merjünk róla beszélni. És merjük valóban meghallani, mit mond a másik.
Mikor beszélgettünk úgy utoljára, hogy mélyen egymás szemébe néztünk? Vagy mikor néztünk egymás szemébe csak úgy csendben? Mikor beszélgettünk igazán fontos dolgokról? Mély dolgokról? Vagy lehet, hogy neked nincs is rá igényed és ez a fajta figyelem csak az én elképzeléseimben létezik?! Lehet.
Kedves! Mi nem figyelünk egymásra! Lehet, hogy élettársak vagyunk, de nem lélektársak! Őszintén szólva, már azt sem tudom, igazán miben vagyunk mi társak? Sajnálom, hogy csak a felszínt kapargatjuk. Annyira sajnálom. Egy sokkal mélyebb kapcsolatot álmodtunk meg! Egy szövetséget! Cinkosságot! Támogatást! És igen, mondhatjuk, hogy a gyerekek, meg a munka, meg az idő, de igazából mindketten tudjuk szerintem, hogy ez kifogás, kifogás, kifogás!
Mennyi kell ahhoz, hogy este ne a tévé vagy monitor elől, szánalmasan egymás mellett beszéljünk semmitmondó dolgokról? Valljuk be, hogy nem sok! Vagy? Valóban óriási energiákat kell mozgósítani ahhoz, hogy meghallgassuk a másik lelki problémáját (ha van) és nem elintézni azzal, hogy -Ugyan már „túlmisztifikálod” ezt a dolgot! – Ne légy már ilyen „túlérzékeny”! -Vagy csak egyszerűen „hiszti” kategóriába kerül, ami a másiknak valóban fáj.
Miért vagy olyan sokszor ingerült? Valóban valós okod van rá, hogy ingerült légy? Szeretném, ha tudnád, hogy ilyenkor engem és a családodat bántod! Pedig biztos vagyok benne, hogy szándékosan sosem bántanál minket.
Hogyan lehetséges az, hogy a kettőnk közti kommunikáció az erősen tiszteletlen kategóriába süllyedt? Mikor történt meg, hogy többé már nem tiszteljük egymást? Van még innen visszaút?
Nagyon hiányzik a szerelmünk, a meghittség, az egymás felé fordulás, a figyelem! Tennünk kell érte! Nekem is, Neked is! Különben mi is a szánalmas zombi párok kategóriájába csúszunk. Amilyenek megfogadtuk, mi sosem leszünk. Emlékszel?
Ha ezen az úton haladunk, minden érték elvész a kapcsolatunkból és nem marad semmink, csak a fájdalom, a düh és a társas magány.
Pár héttel ezelőtt történt velem valami. Megremegett a térdem egy másik férfi oldalán. Ennyi volt és nem több. Mégis foglalkoztatott az a kis különös remegés és tudod, rossz érzés volt, hogy nem volt rossz érzés! Ez rossz jel! Én nem akarom, hogy másik férfitől remegjen a térdem, nem akarom, hogy mástól érkezzen az a fajta figyelem, amiről írtam neked az elején. Nem akarok senki mást! Veled akarom jól csinálni! Viszont ehhez mind a ketten kellünk! Én most itt megígérem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy visszataláljunk arra az útra, ahonnan eltévedtünk. Csak kérlek, fogd közben a kezem!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: