A szexuális viselkedés „normális” vagy „abnormális” voltát annak „természetes” vagy „természetellenes” jellegétől is függővé szokták tenni. Régen például minden olyan szexuális viselkedést, amely nem szolgálta, vagy éppen akadályozta a nemzést, a fajfenntartást, „természetellenesnek” s így abnormálisnak tartottak; ez magyarázza többek közt a maszturbáció, a petting vagy a homoszexuális viselkedés elutasítását, megbélyegzését. A szexualitás biológiai funkcióra szűkítésének, korlátozásának ez a hagyománya azonban antihumánusnak és kultúraellenesnek, értékellenesnek bizonyult, hiszen a humanizált szexualitásnak a fajfenntartáson kívül egész sor fontos funkciója van. Tévesnek bizonyult az a hallgatólagos feltételezés is, amely szerint van egy „természettől adott”, egészséges szexualitás, amely csak közbejött akadályok miatt válik betegessé, abnormálissá, deviánssá. Az akadályok eltávolítása után a „természetes szexualitás” helyreáll, s az egyén szexuális viselkedése nem fog különbözni a „normális átlagtól”—vagyis elfogadja a heteroszexuális, patriarchális monogámiát.
A „természetesnek” (s így egészségesnek) tartott szexuális viselkedés kritériumai koronként és társadalmanként változnak; ezt tanúsította a téma filogenetikus és kultúrtörténeti áttekintése. A szexuális egészség fogalmát az Egészségügyi Világszervezet (W.H.O.) 2001-ben, a szexuális egészség védelmére tett Ajánlásokban így határozta meg: „A szexuális egészség a testi, lelki és szociokulturális jó közérzet tartós élménye a szexualitás vonatkozásában. Ez kifejeződik a szexuális képességek szabad és felelősségteljes megnyilvánulásában, amely erősíti a harmonikus egyéni és szociális jóllétet, s így mindkét szinten gazdagítja az életet. A szexuális egészség tehát nem egyszerűen a funkciózavarok, betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. A szexuális egészség eléréséhez és megtartásához el kell ismerni és biztosítani kell a szexuális jogokat.”
Az egészséges és kulturált szexuális viselkedés akadályai természetesen sokfélék lehetnek, s ezek három nagyobb csoportba sorolhatók: 1. Szomatikus elváltozások, betegségek, 2. pszichikus zavarok, 3. pszicho-szomatikus zavarok. Ezeket persze nem lehet mereven elkülöníteni egymástól, hiszen minden testi betegségnek pszichikus hatása is van – és viszont. Így valójában szinte mindig pszichoszomatikus (vagy szomatopszichikus) tényezőkkel kell számolnunk. Ennek megfelelően alakul a szexuális zavarok terápiája is.
A zavarok testi okaira itt csak utalhatunk: ilyenek a vele született, testi fogyatékosságokon kívül a nemi szervek sérülései vagy betegségei, a hormonális és a keringési zavarok, az alkohol- és drogfüggőség, a cukorbaj és egyes gyógyszerek mellékhatásai. Jóval bonyolultabbak a pszichikus megbetegítő tényezők, hiszen a tájékozatlanságtól és előítéletektől kezdve a szorongáson és gátlásosságon keresztül a legkülönbözőbb komplexusokig sok minden okozhat zavart. Az orvosok és pszichológusok között még ma is sok vita van akörül, hogy a szexuális viselkedészavarok szomatikus vagy pszichikus okai elsődlegesek és gyakoribbak vagy fontosabbak. A hagyományos szemléletű orvosok szerint a szexuális zavarok túlnyomó része szomatikus eredetű; ennek megfelelően ők a gyógyszeres kezelést részesítik előnyben — ellentétben a pszichoszomatikus szemléletűekkel, akik a szocio- és pszichoterápiát tartják lényegesebbnek. A Magyar Szexuális Medicina Munkacsoport, vagyis az andrológusok egyik közleménye (InforMed, 2004/2.) szerint a potenciazavar 80%-ban szervi problémák tüneteként jelentkezik, vagyis gyógyszeres kezelést igényel. A pszichoszomatikus szemléletű orvosok és pszichológusok szerint viszont ez az arány nagyjából éppen fordított. Ez főleg kétféle ok miatt nem szokott kiderülni: a hagyományos szemléletű orvosok eleve organikus okokat keresnek, s a mai diagnosztikus módszerekkel egyre több, apró organikus eltérést tudnak kimutatni; másrészt érdekeltek is a „gyógykezelendő organikus tünetek” kimutatásában, ez mintegy létérdekük, hiszen csak ilyenek kezelésére lettek kiképezve.
A szexuális kapcsolat problémái valójában elsősorban a szexuális kommunikáció zavaraira vezethetők vissza. Az elavult normák, szkriptek, tiltások és gátlások gyakran lehetetlenné teszik a szexuális igények tisztázását és megbeszélését, amihez az „összehasonlítási alap” hiányosságai, a tapasztalathiány, az előítéletek és kognitív dísztorziók is hozzájárulnak. A férfiak gyakran fixálódnak a pszichoszexuális fejlődés autoerotikus szakaszához, a fallikus fázishoz, a szexuális reagálás gyors, impulzív jellegéhez, s orgazmusukat nem tudják a partner igényei szerint időzíteni. Ez utóbbiak pedig nem mindig derülnek ki, mert a nők sokszor nem merik szóvá tenni a szeretkezéssel kapcsolatos igényeiket, inkább megjátsszák, hogy kielégültek. Amivel nem csak a partnerüket, hanem önmagukat is becsapják. A szexuális zavarok részben okai, részben következményei a „szexuális csökkentértékűségi komplexusnak”.
A pszichoszomatikus szexuális zavarok eredetét főleg a személyiségfejlődés, ezen belül elsősorban a pszichoszexuális fejlődés fixációjában, regressziójában vagy torzulásában találhatjuk. A zavarok főbb csoportjai a következők:
1. Funkciózavarok
2. Problematikus viselkedésminták (korábbi megjelöléssel: „perverziók” vagy „parafiliák”)
3. Nemi identitás-problémák (gender diszforia, interszex)
4. Erőszakkal és viktimizációval kapcsolatos problémák (visszaélések stb.)
5. Nemzéssel kapcsolatos klinikai szindrómák (meddőség, abortusz stb.)
6. Szexuális úton terjedő betegségek és egyéb, klinikai szindrómák.
Problematikus viselkedésminták (“perverziók”, „parafiliák”)
Nevezhetnénk ezeket „orientációs devianciáknak” is, bár hagyományosan perverziónak szokták nevezni, de J. Money (1988) a „parafília” szakkifejezést honosította meg. A „oerversus” latin szó, jelentése kifordult, ellentétes, hibás. Ezt könnyű rámondani bármire, ami nem tetszik. A. Comfort (1974) meg is jegyezte, hogy az 1970-es évek előtt kiadott szexuális felvilágosító könyvekben a „perverz” egyszerűen minden olyan szexuális viselkedést jelentett, ami a szerzőnek nem tetszett. Freud szerint a perverziók tulajdonképpen regressziót jelentenek az infantilis „rész-ösztönökre” ( mint láttuk a csecsemőt „polimorf perverz” lénynek tartotta). Későbbi kutatók szerint a perverzió lényege nem az érett, genitális szexualitás hiánya, hanem az agresszív impulzusok kielégítése és ezzel a partner megalázása. Ez leginkább a szadizmus ismertetőjegye lehet.
R.J. Stoller (1998) könyvének lényegi mondanivalója már a címéből is kitűnik; eszerint ugyanis magyarul: „Perverzió: a gyűlölet erotikus formája”.A könyv első részében a szerző definiálni próbálja a perverziót, figyelembe véve az újabb szexológiai kutatások kihatásait a pszichoanalitikus elméletre. Megkülönbözteti a devianciákat és „variánsaikat” az igazi perverziótól, amelynek döntő tényezője szerinte az ellenségesség, a gyűlölet, s ez ötvöződik a szexuális vággyal. „Perverzió – írja – annak megkísérléséből keletkezik, hogy úrrá legyenek a saját nemi identitásukat fenyegető veszélyeken.” – s ez nem sikerül. Hangsúlyozza azonban, hogy ez csak hipotézis, amely az olvasót mérlegelésre és továbbgondolásra készteti. Egy másik hipotézise szerint „a perverzió egy megvalósított fantázia, az évek során kiépített elhárító rendszer az erotikus élvezet megmentésére.” S ehhez még hozzáteszi: a perverzió legfőbb ismertetőjegye a gyűlölet, az ártó szándék, a bosszú a korábbi traumákért.
Stoller érdekes esetelemzésekkel kimutatja, hogy a gyermekkori traumákat és konfliktusokat a fantázia képes szexuális izgalommá alakítani. A könyv utolsó fejezetében pedig a perverzió szükségszerű voltára következtet: „Amíg a család képezi a társadalmi rend alapját, addig a perverzió 4 szükségletet teljesít…” (266. old. Hogy milyeneket, azt itt nem érdemes részletezni.)
Mások már „perverz jellemről” vagy perverz indulatáttételről is írnak. Kernberg, O. (1986,1993) kétféle perverziót ismer: egyik a neurotikus, amely megfelel Freud leírásának, a másik pedig borderline-szerű parafíliákat foglal magába, vagyis közelebb áll a pszichózisokhoz. Berner, H. (2001) szerint a normák tartós megsértéséből alakulnak ki a perverziók, amelyeknek vezető tünetei a következők lehetnek: Értelmetlenség; a gyakoriság növekedése, a kielégülés csökkenése; promiszkuitás és anonimitás; sajátos fantáziák és praktikák; szenvedélyesség; periodikus, kényszeres nyugtalanság.
Végkövetkeztetése, hogy a szükségletek sokfélék és változóak lehetnek, a legkülönbözőbb, egymással konkuráló funkciók szolgálatában. A szexuális identitás- és beállítottságzavarokat, vagyis a parafíliákat olyan,makacsul visszatérő, szexuális izgalmat kiváltó fantáziáknak, kényszerállapotoknak és viselkedésmódoknak tartja, amelyek tárgyakra vagy személyekre irányulhatnak. Ilyenek például az exhibicionizmus, a fetisizmus, a frottőrizmus, a pedofília, a szadizmus és mazochizmus, a transzvesztita fetisizmus és a voyeurizmus.
Haeberle, E.J. (2004) szerint a „parafília” eredeti jelentése „szerelemhez hasonló”, vagyis „másodosztályú szerelem”, ami nem szerencsés szakkifejezés, hiszen feltételezi egy valódi, „igazi”, „természetes” szerelem (filia) létezését, amit viszont még senki nem határozott meg elfogadhatóan. Tehát megint csak egy ideologikus normától való eltérés helytelenítését fejezi ki, valójában nem jelent tudományos haladást. De akárminek is nevezzük, tény, hogy a szexuális viselkedés akkor egészséges (és “normális”), ha örömélményt nyújt és nem ártalmas; a közös szexuális viselkedést pedig megértésen alapuló egyetértés vezérli.. Erről pedig csak egyenrangú felek között lehet szó, akik szabadon és a felelősséget vállalva döntenek. A szexualitás nem örömforrás, hanem veszélyforrás, ha kényszeres jellegű, destruktív, megterhelő és függőségben tart, alig befolyásolható.
(forrás: szexualpszichologia.hu)
Ha kérdésed van írj szexológus szakértőnknek! szexologusvalaszol@gmail.com
– folytatjuk –
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: