A szexuális viselkedés közmegítélése mindig az adott társadalomban érvényesülő erkölcsi normákhoz igazodik, s nem mentes a végletességtől. Az egyik véglet a „normális szex” határait mereven leszűkíti a gyermeknemzési célú (vagy azt nem kizáró) közösülésre. Kicsit hasonló ehhez az a nézet is, amely szerint „legnormálisabb, ha a közösülő partnerek egyszerre elégülnek ki”. Egy másfajta véglet szerint a szexben minden megengedett , ami az egyénnek örömet szerez. Ha hozzáfűzik, hogy „kivéve az erőszak és kényszer alkalmazását”, akkor már nem korlátlan ez az engedékenység, de nem elegendő a normális viselkedés meghatározására., bár hivatkozást jelent a „nemi erkölcsre”. Az erkölcsi elvek ugyanis változóak, s ez a változás éppen a szexuális viselkedés terén könnyen nyomon követhető. Hiszen például a maszturbáció, a premaritális szex vagy a homoszexualitás alig száz éve még erkölcstelenségnek számított a közvélekedésben, ma viszont már jóformán senki sem tartja annak.
A „normák” vagy statisztikai, vagy erkölcsi jellegűek. Az előbbi egy számszerű átlagot fejez ki; egyfajta viselkedés előfordulásának gyakorisági átlagát, amitől egyénileg valamelyest mindenki eltér, s nagyon viszonylagos, hogy milyen mértékű eltérést tartanak normálisnak. Ha viszont egy más megítélés alapján az adott viselkedés káros az egyénre, vagy másokra nézve, akkor gyakori előfordulása ellenére is nehezen tartható „normálisnak”. Csakhogy mik a viselkedés „károsságának” kritériumai? Ez megint relatív, hiszen ugyanaz a szexuális viselkedés korántsem tűnik mindenki számára károsnak; egyesek ártalmatlannak, mások akár hasznosnak is tarthatják. De ugyanez mondható az „egészséges” vagy „beteges” kritériumáról is, bár itt nagyobb az objektiv megítélés lehetősége. Hiszen, ha valamilyen szexuális viselkedés következtében bizonyítottan fertőzés és betegség jön létre, akkor az a viselkedés nyilván káros, mert életveszélyes.
Végletek és előítéletek.
Az ellentétes értékelések mögött gyakran nem logikusan átgondolt érvek, hanem előítéletek és szélsőségesen eltúlzott aggályok vagy tekintélyelvű hivatkozások rejlenek. Az előítéletek leküzdését megnehezíti, hogy rendszerint vannak bennük részigazságok, amelyek látszólag alátámasztják azokat. Például a maszturbációval kapcsolatos, negativ véleményüket sokan azzal indokolják, hogy bűntudattal jár, s így ideges tüneteket, sőt, magányosságot eredményezhet; fiúknál pedig a „korai magömlés” megszokásához vezet, tehát károsan hat a későbbi partnerkapcsolatra. Ezek valóban reális veszélyek lehetnek, de nem magából az önkielégítésből erednek, hanem a kedvezőtlen körülményekből és a tájékozatlanságból. Hiszen egyáltalán nem szükségszerű, hogy a maszturbáció bűntudattal járjon, s a késleltetés gyakorlásával a túl gyors orgazmus és magömlés is könnyen elkerülhető. Annak sem a maszturbáció az oka, ha valaki nem eléggé motivált a partner-keresésre, hanem a személyiségfejlődés szextől független zavara. A maszturbációhoz kapcsolódó fantáziák pedig éppen a szexuális kapcsolatlétesítés képzeletbeli próbacselekvései, tehát erősítik a motivációt.
Sigmund Freud ugyan a maga korában jelentősen hozzájárult a szexuálpszichológia fejlődéséhez, de bizonyos tévedései előítéletként éltek tovább a köztudatban. Ilyen például a női szexualitással kapcsolatos ama hipotézise, hogy a klitorális orgazmus „infantilis” jelenség, s a „normális”, felnőtt nőnek képesnek kell lennie a vaginális (tehát a közösülés során bekövetkező) orgazmusra. Ezen az alapon azonban csupán a nők csekély hányada (15-30%) lenne normálisnak nevezhető. Szerencsére azóta számos vizsgálat megerősítette, hogy a klitorális orgazmus legalább olyan normális, mint a vaginális; fiziológiai szinten mindkét esetben ugyanaz történik, a lelki átélés és értékelés pedig mindkettőnél változó és szubjektív.
Heiman és LoPiccolo (1988) összegyűjtötték a nyugati társadalom „szexuális mítoszait” (amelyeket akár mai szkripteknek is nevezhetünk) A férfi szexualitással kapcsolatos, jellemző előítélet például, hogy sok férfi azt hiszi: mindenáron erősnek, kezdeményezőnek és kontrollhelyzetben levőnek kell lennie; holott ezek ellentétesek a jó szexhez nélkülözhetetlen gyengédséggel, spontán érzékiséggel és rugalmas alkalmazkodással. A teljesítmény-központúság folytán a célratörő férfiak számára az erekció és az orgazmus a legfontosabb; a szeretkezés így pusztán teljesítménnyé devalválódik. Erős szkript, hogy a szexben nemcsak a kezdeményezés, hanem az irányítás is a férfi dolga; a nő igényeire ezért alig figyelnek. Azt hiszik, hogy mindig készen kell állniuk a szexre, minden alkalmat ki kell használniuk – ez gyakran kudarcokhoz vezet. Koitusz-centrizmusuklényege, hogy mindig közösülésre törekszenek; a petting számukra csak előjátékot jelent. Többnyire ehhez kapcsolódik az orgazmus-centrizmus, vagyis hogy értéktelennek tartják az orgazmus nélküli szeretkezést.
Végül egy makacsul tovább élő mítosz a pénisz-méret szerepének túlbecsülése: azt hiszik, hogy a nagyobb méret jobb szexuális reagálókészséget, nagyobb „állóképességet” jelent, s a partner is jobban élvezi, biztosabban kielégül. Ezért divatosak még ma is a pénisznövelő „varázsszerek”, sőt, sok férfi még műtétekre is vállalkozik, 2-3 cm-es pénisznövekedésért. Holott a vizsgálatok egyértelműen mutatják, hogy a pénisz mérete jelentéktelen.
- A női szexualitáshoz kapcsolódó „mítoszok” (előítéletek) közül a következőket ismertetik
- A szex csak a fiatal nőknek való; holott (mint láttuk) szexuális reagálókészségük korántsem csökken úgy, mint a férfiaké. Minden nőnek többszörös orgazmusa kell legyen; holott a nők alig egynegyede rendelkezik a multiorgazmus képességével.
- A terhesség és szülés csökkenti a nemi válaszkészséget. Valójában a szülés körüli heteket kivéve nem csökkenti.
- A nők aktiv nemi élete a menopauzával lezárul. A tények ezt sem támasztják alá; inkább felszabadítólag hat, hogy nem kell tartaniuk a terhességtől.
- Jól nevelt nők nem izgulnak fel a pornográfiától. A vizsgálatok épp az ellenkezőjét mutatják.
- Az igazi nők nem kezdeményeznek szexet és nem mutatják ki, ha nagyon élvezik. Ez csak a viktoriánus kor elavult normarendszere szerint van így.
A fogamzásgátlás mindig a nők dolga. Ez patriarchális szemlélet, amely felmenti a férfit a közös felelősségvállalás alól. Jó néhány szkripttel lehetne még folytatni, hiszen a nők a férfiak előítéletei közül is sokat átvettek; napjainkban ugyan kezdenek ezektől megszabadulni, de mindig feltűnik néhány új, divatos szkript.
Orientáció és funkció
Kétféle szexuális alapbeállítottságot, orientációt ismerünk: a heteroszexuálist és a homoszexuálist. Az utóbbi sokkal ritkább, mint az előbbi, s ezért sokáig furcsának, „természetellenesnek”, abnormálisnak számított. Jóval gyakoribb viszont a kevert, biszexuális (ambiszexuális) beállítottság, amely egyesíti mindkét alapbeállítottságot; rendszerint ugyan nem egyenlő arányban, hanem az egyik orientáció dominanciájával. Közismert, hogy sokak szerint a homoszexuális beállítottság azért veszélyes, mert nem járul hozzá a fajfenntartáshoz, ráadásul az egyént hátrányos helyzetbe hozza. Valójában, tekintettel az emberiség túlnépesedésére, nyilvánvaló, hogy fajunk fennmaradása gyermeknemző részvételük nélkül is biztosítható. Az egyéni hátrányok pedig minimalizálhatók s az utóbbi évtizedekben máris sokat csökkentek. Az sem vitás, hogy a homoszexuális beállítottságúak minden téren éppolyan teljesítményekre képesek, mint a heteroszexuálisok. Ugyanez érvényes a biszexuális beállítottságúakra is, akiknek aránya vizsgálati adatok szerint a 40-50%-ot is eléri. Megoszlásuk természetesen társadalmanként eltérő, s legtöbbször ez a beállítottság sem jelentkezik nyíltan.
Az említett alapbeállítottságokon túl még igen sok, különlegesebb beállítottság létezik, s ezek megítélése sokkal nehezebb. A szexuális viselkedésre ugyanis minden társadalom különféle normákat, szabályokat alakít ki. Ennek megfelelően az egyéneket két csoportra osztják: a normákat követőkre (ezek „normálisak”) és a normáktól eltérőkre (ezek „abnormálisak”). Az eltérés (deviancia) különböző szociális reagálásokat válthat ki. A szexuálisan „deviánsokat” kinevethetik; elítélhetik, mint „erkölcsteleneket”; megbüntethetik, mint törvénysértőket; de betegekként is kezelhetik őket. Holott a szexuális deviancia éppoly viszonylagos fogalom, mint a szexuális konformitás; mindkettő konkrét jelentése a szociális kontextustól függően változik. A múltban azonban feltételezték, hogy vannak „deviáns személyiségek”, akik veszélyesek a közösségre, tehát vissza kell kényszeríteni őket a konformitásba.
A vallás, az egyház bűnösnek, a törvény bűnözőnek, az orvosok pedig betegeknek tartották őket. E.J. Haeberle (2004) szerint mindhárom esetben hasonló ideológia működése figyelhető meg: az uralkodó szexuális normák megsértőit vissza kell kényszeríteni a „helyes útra”. Valójában a homoszexualitás okainak orvosi vizsgálata sohasem volt elfogulatlan és semleges, inkább a kontrolljuk újabb igazolását szolgálta. „Túlzott leegyszerűsítés lenne azt hinni, hogy a deviancia objektive létezik bizonyos emberekben… A deviancia nem személyiségjegy vagy jellemvonás, hanem különböző interakciók eredménye. Szociális kapcsolatokban teremtik, tartják fenn és szűntetik meg. A deviancia leginkább szociális szerepként értelmezhető.” Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy „egyetlen társadalom sem élhet a szexuális standardok vagy éppen ideálok bizonyos minimuma nélkül. E standardok és ideálok követése az adott társadalom erkölcsi értékének tükrözője. Ámde épp ezért arra is szükség van, hogy minden társadalom újra és újra megvizsgálja saját szexuális értékrendjét, a változó tapasztalatok alapján.”
Mindenképpen sokkal egyszerűbb a szexuális funkcionálás megítélése. Egészséges működésről akkor beszélhetünk, ha
1. rendszeresen jelentkezik a nemi vágy
2. a szervezet képes a szexuális izgalom jeleivel reagálni a különböző szexuális ingerekre
3. az ingerek folytatódása esetén képes elérni az izgalom csúcspontját (orgazmust)
4. képes ugyanezt partnerénél is elősegíteni (ha van).
(forrás: szexualpszichologia.hu)
Ha kérdésed van írj szexológus szakértőnknek! szexologusvalaszol@gmail.com
– folytatjuk –
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: