Miért változunk meg egy párkapcsolatban?

Legtanulságosabb szerelmi történet

Mint azt tudjuk, szerelembe esni csodálatos dolog. Olyannyira, hogy az ember örökre magáénak szeretné tudni ezt az élményt, és ezért úgy dönt, összeköti az életét a másikéval. Ekkor még mindig szünetel az elfogadás keresése, és vele együtt a fájdalmas gondolatok is. Ebben az időszakban sokat szexelünk – ez az egyik leggyakoribb módja, hogy elmeneküljünk a mentális történések elől. Aztán idővel a szerelem megkopik, legalábbis így tűnik. De miért?

Íme egy tanulságos történet egy csendes, otthonszerető nőről, aki rendkívüli módon vonzódik egy állandóan szórakozni járó, autóverseny-bolond férfihoz. A munkahelyén találkoznak, a könyvtárban. Amíg randiznak, úgy tesz, mintha ő is szívesen nézné a versenyeket és élvezné a hegyekbe szervezett festékpisztolyos csatákat meg az utánuk következő hatalmas bulikat.

A férfi észreveszi ugyan a feszültség apró jeleit rajta, de nem gondolja, hogy más, mint akinek mutatja magát – hogy valójában sokkal érzékenyebb. Ami pedig őt illeti, eljátssza, hogy szereti a japán konyhát, és hogy szívesen marad otthon a nővel és néz vele filmeket, mint hogy elmenne a haverjaival a sportkocsmába. A nő erre azt hiszi, a férfi olyan, mint ő, csak épp egy kicsit jobban szeret társaságba járni. Egymásba szeretnek és összeköltöznek.

Lubickolnak az elfogadásban és az egyetértésben, miközben fogalmuk sincs, valójában mi történik velük. Továbbra is úgy gondolják, a jól sikerült álarc meghozta számukra a várva várt szerelmet. A háttérben azért -bár valószínűleg alig érzékelnek belőle valamit- ott bujkál a kétely és a félelem. Egyikük sem képes teljesen elhinni, amikor a másik azt mondja neki: “Szeretlek.” Magukban ezt gondolják: “Azt szereti, akinek mutatom magam; kötve hiszem, hogy az igazi énem iránt is így érezne.” (Ha nem először vannak ebben a helyzetben, titokban talán még a következő is átfut az agyukon: “Imádom, amilyennek tetteti magát, de nem tudom, mit gondoljak az igazi énjéről.”). Ezek a kételyek kezdetben nem sok vizet zavarnak, hiszen a szerelmesek boldogan sütkéreznek a pozitív érzésekben, amiket a másik személyéhez kapcsolnak.

Az idő múlásával azonban ez a színjátszósdi megbosszulja magát: örömüket egyre inkább beárnyékolja az állandó kemény munka, amivel próbálják magukon tartani álarcaikat, és a repedéseken át a rejtett félelmek egyre gyakrabban szivárognak ki a felszínre. Egy nap aztán a nőnek őszinteségi rohama támad, és bevallja a párjának, hogy inkább otthon maradna hétvégén, mint hogy kimenjen vele a versenypályára. A férfi összezavarodik, és úgy érzi, cserben hagyták (jóllehet ő maga a kapcsolat kezdete óta attól retteg, hogy valamelyik haverja meglátja a könyvtárból kifelé jövet). És ezzel megkezdődik a vádaskodás.

A nő azt mondja: “Hazudtál nekem. Azt mondtad, szeretsz esténként itthon maradni, és időt szánni a kapcsolatunkra.” Vagy ezt: “Régebben szívesen maradtál itthon velem. Megváltoztál. Már nem szeretsz.”

A férfi erre így szól: “Te hazudtál nekem. Azt mondtad, szereted azokat a dolgokat, amiket én, és hogy bármi is legyen a program, a fő, hogy velem lehess.”

Mélyen belül mindketten tudják, hogy a másiknak igaza van, de azt hiszik, kicsúszna alóluk a talaj, ha ezt bevallanák, és nem vágnának vissza. Szeretnének felhagyni végre a színleléssel, és mégis ragaszkodnak a hiedelmeikhez, hiszen eddig úgy tűnt, ezeknek köszönhetik a szerelmüket. Úgyhogy benne maradnak a szerepeikben (jóllehet ők már nem is tudják, hogy ezek csak szerepek), és következik egy újabb felvonás: csalódás és düh.

Ebben a fázisban a szerelmesek egyenesen azt is gondolhatják, hogy nem is szeretik egymást. Sőt az is lehet, hogy szakítanak, anélkül, hogy megtudták, kivel is élnek együtt valójában. Az álarcokat minden átmenet nélkül indulatos “én”-bábokra cserélik, és mindketten a másikat okolják az őket ért csalódásért. Mire eljutnak ehhez a patthelyzethez, a párok több lehetőséget is elszalasztanak, hogy visszafordítsák a folyamatot. A nő például azt mondhatná: “Igazad van, drágám, tényleg megpróbáltam megkedvelni az autóversenyt, de nem sikerült. Füldugó nélkül el sem bírtam viselni. Csak azért tettem, hogy szeress. Azt akartam, hogy elfogadj, és érdekesnek találj. Mondd csak, sikerült, elértem a célom?”
“Micsoda?!” – hangzik a férfi válasza.
“Igen, bevallom, hogy hazudtam. Úgy tettem, mintha élvezném az autóversenyt, mert attól féltem, elveszítelek, ha nem így teszek. Igaz ez? Vagy akkor is szeretnél?”

Ekkor a férfi áll válaszút előtt. Vagy ő is bevallja, hogy nem mondott igazat a szusival kapcsolatban, vagy továbbra is színleléssel vádolja a nőt, és hagyja, hogy a dühös “én”-báb szóljon belőle. A nő már megtette, amit lehetett: felvállalta a kockázatot, és elmondta az igazságot. Ha a férfi van olyan bátor, hogy csatlakozzon hozzá, és ő is felfedje a maga kételyeit és félelmeit, akkor ketten együtt irányt válthatnak, és ráléphetnek az igazság felé vezető útra. Valami igazán eredeti és csodálatos dolgot élhetnek át: egy őszinte kapcsolat kezdetét – először is önmagukkal, és aztán – ki tudja – talán egymással is.

HONNAN TUDHATOD, HOGY EGY KAPCSOLAT JÓ VAGY SEM?
Ha letérsz a helyes útról, azt mindig tudod: mégpedig abból, hogy nem vagy boldog. Ezért ha egy kapcsolat nem jó, mindig meg kell kérdőjelezned a gondolataidat. A Te felelősséged, hogy visszatalálj önmagadhoz. Ha sikerül újra értelmes kapcsolatot kialakítanod saját magaddal, egy partner csak hab a tortán. A lehető legnagyobb áldás, amit ember megélhet. A romantikus szerelem ideája arról szól, hogy szükséged van valakire, aki kiegészít téged. Tökéletes őrültség. Tapasztalatom szerint senkire sincs szükségem, hogy kiegészítsen. És paradox módon, amint erre rájövök, onnantól kezdve mindenki kiegészít.

– Byron Katie (részlet a ‘Szükségem van a szeretetedre, vagy mégsem?’ c. könyvből. Megvásárolható itt: http://www.libri.hu/konyv/byron_katie.szuksegem-van-a-szeretetedre-vagy-megsem.html )

Köszönet Komaromi Miklósnak a fenti részletért!

Még több inspiráló idézet, kép, videó és még sok egyéb… ITT