Egy Férfi önmarcangolása

Miért is próbáljuk megmenteni a látszólag menthetetlen kapcsolatunkat? Miért próbáljuk újraépíteni azt, ami szétesett, széttörött?

A válasz egyszerű és önzően irreális: mert mi még mindig szerelmesek vagyunk – egy álomba, ami a valóságban már nem létezik többé. Kergetjük még egy ideig, majd miután eléggé kimerültnek érezzük magunkat, eléggé egyedül maradtunk a csak magunk számára végzetesen fontos problémával, feladjuk.  És ez a pillanat az, amikor esélyünk lehetne az újrakezdéshez, mert képesek vagyunk most már elengedni azt, amit eddig oly szorosan fogtunk, öleltünk magunkhoz. Ez az a pont, amitől kezdve végre újra önmagunk lehetünk. A felismerés csak az első pillanatokban fájdalmas, meglepően hamar vesszük észre, hogy az, akit eddig idealizáltunk teljesen idegen. Nem értjük, ki ez az ember, akivel ennyi időt töltöttünk együtt, azt hittük ismerjük és vele fogjuk eltölteni maradék kis életünket, ha nem is mindig teljes boldogságban, de szeretetben és bizalomban. De ezen a ponton kidurran a luftballon és pofán vág bennünket a valóság, amit egyébként eddig is látott mindenki, csak mi nem. Mit is tehetünk ezen a ponton? Elfogadjuk azt, amit nem lehet elodázni, elengedjük azt, ami már amúgy is elment. És végre a trónra emelt principessa helyett elkezdünk saját magunkkal foglalkozni. Bepótoljuk az elveszett időt. Elkezdjük elveszíteni a mantraként ismételt siralmainkat és ráébredünk, hogy a világnak nemhogy nincs vége és nem áll meg, azért mert a mi kapcsolatunk, házasságunk  zsákutcába jutott, de még akár szép is lehet. Elkezdünk újra élni és kilépünk az eddigi zordnak látott világunkból.

Néha még eszünkbe jut, hogy milyen kár érte, hogy mi valóban bármit megtettünk volna azért, hogy a „fele-ség”-ünk újra meglássa a valódi énünket. De a valóságban ő már nem kíváncsi arra, hogy mit hordunk a kabátunk alatt. Hirtelen rádöbbenünk arra, hogy mindaz a fájdalom, amit a másik okozott soha nem fog teljesen elmúlni, a heg mindig megmarad. A miértek már nem fontosak. Nem vagyunk kíváncsiak többé a hazugságokra, nem maradt más az „igen, veled jóban rosszban” akkor örökre gondolt eszméjéből, mint a felismerés, hogy tévedtünk.  Vége az önmarcangolásnak, a saját magunk okolásának.

De tudjuk, hogy nincs még vége.  Eltelik majd egy kis idő, vagy akár néhány hónap, akár év is. Ekkor majd meglátjuk, hogy a kapcsolat, a házasság eléggé értékes volt-e, lehetett-e benne elég szeretet és szerelem ahhoz, hogy újra megpróbáljuk.

Megmenthetőek-e a kapcsolatok, a házasságok egyáltalán egy komoly krízis után? Érdemes-e megmenteni az egyszer már zsákutcába jutott kapcsolatokat? Valószínűleg megmenthetőek, a láng a parázsból újra éleszthető. Hiszen nem véletlenül talált egymásra két ember. De ehhez az kellene, hogy mindkét ember valóban képes legyen beismerni azt, hogy tévedett, képes legyen szembenézni a saját hibáival és elfogadni azt, hogy a másik is egy érző ember, aki akár tévedhet is. Az esély erre azonban nagyon kicsi, hiszen sokkal egyszerűbb újat keresni, akivel MÉG nincsenek problémák, minden rózsaszín – látszólag. Mert ott is jönnek majd a nehéz napok. A különbség az, hogy már sokkal több kompromisszumot fogadunk el. Olyanokat is, ami az eldobott kapcsolatban, házasságban elképzelhetetlen lett volna.

És lehet, hogy eljön az a pillanat amikor, meg kellene keresni a másikat és újra megpróbálni. Érezzük a vágyat. Megteszed-e majd? És én ott leszek-e még?

Ha majd jössz és ha én még ott leszek…

De a MOST a búcsú. Még mindig szeretlek, de azt ami lettél már nem ismerem. Egyedül hagytál és egyedül hagytalak. Pedig oly nagy volt a szerelem.