Egy kedves férfi olvasónk küldte nekünk, a következő, nagyon őszinte írást. A blogon található bejegyzések arra inspirálták, hogy megpróbálja megmutatni Vénusz szülöttjeinek, hogy ők, a Marsról származó egyedek is képesek átélni a szakítás fájdalmát, az elválást, talán még mélyebben is, mint azt imádott asszonyaik gondolnák. Természetesen mindezt a saját gondolatain és szemüvegén keresztül.
“A férfiak gondolkodása kapcsolataikról oly mértékben különbözik a nőkétől, hogy az már komikus és önmagában hordozza a kudarc komoly esélyét. Először is nekünk férfiaknak eszünk ágában sincs megjavítani azt, ami működik. Mi legalább is úgy gondoljuk, hogy az működik. Itt az első hiba, mert azt csak mi gondoljuk, hogy a kapcsolatunk rendben van, hiszen a hétköznapi rutin látszatra működik. A valóságban azonban nincs feltétlenül így. A valódi kapcsolatokat folyamatosan ápolni és gondozni kell. Mindkét félnek. Amit mi férfiak, alaptulajdonságainkat figyelembe véve nem feltétlenül teszünk meg, különösen a hétköznapok világában. Valójában a törődés általában háttérbe szorul a munka által okozott feszültségek és a ránk kényszerített verseny miatt.
Kapcsolatok jönnek, mennek. Aztán belefutunk az igaziba. Kevés olyan szerencsés van közöttünk, aki azonnal látja és tudja, hogy élete szerelme áll előtte és ezt a tényt hosszú távon nem is felejti el. Aztán sokan vagyunk, akik félnek ezt felismerni és még többen, akik ezt felismerik és mégis hagyják elromlani a kapcsolatukat. Vagyunk olyanok is, akiknek túl korán jön el a nagy Ő és nem tud mit kezdeni a lehetőséggel, mert egyszerűen nincs elég tapasztalat a sikerhez. És hát van olyan is, aki élete alkonyáig keresi párját, majd megpillantva pontosan tudja ki ő, hogy ő az, akit egész életében keresett és aztán mégsem tudja megtartani maga mellett. Valóban ilyen nehéz megtalálni és megtartani az igazit? A rátalálás valahogy még csak megy, hiszen ez benne van ősi vadászó ösztönünkben. De mi az oka annak, hogy oly sok pár, akiket egymásnak teremtett a sors nem tudják tartósan fenntartani a kapcsolatukat?
Egy ideig minden rózsaszín, aztán rövidebb vagy hosszabb idő után eljönnek a szürke hétköznapok és a problémák, vagy inkább az ál-problémák. Legyőz bennünket a rutin és a megszokás ördöge. A munka és a mai világ stressze mellett egyre kevesebbszer fordítunk elég figyelmet tásunkra, elmaradnak a figyelmességek, a meghitt pillanatok. De szerintünk ez teljesen rendben van, hiszen mi vagyunk a család fenntartók, mi teremtjük meg az anyagi feltételeit a közös létnek. Csakhogy ez Venus lányainak egy idő után legtöbbször kevés, ráadásul ők is kiveszik részüket a mai világban a család fenntartásában. Számunkra meg a napi darálóban érthetetlen, hogy mit is akar a párunk, miért is nem érti meg, hogy mennyire fáradtak és kimerültek vagyunk. Természetesen arra, amit Ő szeretne… mert egy kis pasis dologra azért mindig kaphatóak vagyunk.
Észre sem vesszük az eltávolodást, az elidegenedést, azt, hogy a két összetartozó ember már rég más irányba megy. Aztán egyszer csak elkövetkezik a férfiak számára érthetetlen pillanat, a szakítás, a „nem”. Nem hisszük el a szavakat és természetesen hirtelen újra rádöbbenünk mennyire szerelmesek vagyunk. Minden hibát magunkra vállalva a bocsánatot és az újrakezdést reméljük. Meglepő-e vajon az, hogy ez ritkán sikerül? De miért is próbáljuk megmenteni kapcsolatunkat azután, hogy mi magunk voltunk azok, akik hagytuk azt kicsúszni a kezünkből? Na de miért is? És egyáltalán lehetséges-e ez?”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: